Remélem tetszeni fognak...

 Játékok világa, vagy csak hülye kérdések?, de lehet hogy fordítva?

Életünk értelmetlen,
a megoldás meg hihetlen!
Meglátjátok megkeresem,
ha megtaláltam, ismertetem!
Most már tudom nem lelhetem,
minden percem értéktelen!
Drága testemben van lelkem,
soha többé már nem lelem!
Kemény játék az élet,
de véget kell majd érned.
Ezt a játszmát elvesztetted,
szemeidben game over lett!
Meglátjuk hogy lesz e pénzed?
Bedobni az újabb érmet,
de elfogyhat majd végleg,
és a gépbe veszett minden éned,
Szomorúan könyezik majd leleked,
s ott ér el az édes végzet!
Gondolj bele - Milyen lehet?
Mindenki majd rajtad nevet?
Megsiratnak e majd téged?
Vagy ez is csak egy buta élet?
Jön e majd más a helyedre?
S trónodba ül pihengetve?
Gyenge lábát melengetve?
Menyit szenvedhetett vele,
megtiporjon félrevetve?
Családod meg nézegetne!
Finom testedből menyit enne?
Tejszínhabot még rátenne!
Rothadó húsodat megízlelve!
Rátérhetnénk a lényegre!
Minek legyünk itt örökre!
Iskolapadban megszenvedve!
Ötösökért könyörögve!
Egyesektől meg reszketve!
Kinek kell a jobb jegy?
Csak annak ki már rálelt!
S ha ráleltél a megoldásra,
Minden dolgok jó Atyjára!
Megmondanád másoknak is?
Vagy uralkodnál egyedül is?
Nem osztanád a hatalmat!
Vagy megmutatnád majd az utat?
De lehet hogy csak mind álmodtad?
S honnan tudod hogy azt találtad?
Lehetséges! Kipróbáltad?
Legjobb barátodat meg kihagytad?
Vannak barátaid drága tesóm?
És kétségbeesett lányaid?
Fiaid kik majd rettegnek?
Ha elhívja majd őket tőlled!
Lehtséges hogy megtaláltad!
De legbelül sosem ezt akartad!
Vagy ezek mind miattad vannak?
Te okoztál minden rosszat?
Nem tudod már azt sem hol vagy?
Merre van már kelet, s nyugat?
Eljuthatott eddig a tudat?
És azt kérdezed melyik az utad?
Kelet vagy nyugat?
Merre kutatsz, s meddig kutatsz?
Ha keletre mész mást találhatsz?
Vagy választásod nyugatra esik?
Hol a halottak fogukat fenik?
Nehéz döntés előtt álsz most!
De kitudhatja mire vársz? Nos?
Vagy választanád az egyszerűbb utat?
Az arany közép utat!
A gép elnyelte minden lédet!
S ott maradtál mint egy kivert véreb?
Elmennél hát Északabbra?
A barbár tőrzsek otthonába!
Délre mennél meleg tájra!
Hol buja lányok csak rád várva,
Feszengenek kis ruhákba!
Nem tudod hogy most mit akarsz!
Döntéseden csak te filózhatsz!
Nem beszéltünk még keletről!
Arra mennél mint felderítő!
Hisz ezt találltad, meg az előbb!
Keletre mész, mert itt az idő!
Várjunk csak egy pillanatra!
Miért mennél még is oda?
Ki mondta ezt a baromságot?
Keletre mész, hol vár a halál!
Vagy trónba ülnél, s lennél király?
Miket beszélek itt össze?
Előbb remény aztán halál?
Kimondta ezt? Csak nem egy barbár?
Halálosztó vagy netán király?
Istenedtől jött sugallat?
Vagy a Szellemek csak szórakoznak?
Én is tiszta KO lettem!
Hisz még tegnap is a választ kerestem!
De valójában hány kérdés van?
És feltettem még egy kérdést!
És utánna jöt hétszáz rémkép!
Még nem adtunk meg egy választ sem!
De kiadna választ? Senki, ASSZEM!
Menj keletre, s láss csodát!
Vad hurrikánt, s kínzó halált!
De egyszer elér majd a végzet,
Mind hiába meg kell érned,
Vagy szerezz nőt, s maradj ottan!
Építs várost míg erőd mag van!
Legyen neve Necropolis!
Hol a Halál ott van,
S az Élet majd kicsattan!
De éltetőnek hitted véred,
De most már elfolyt végleg!
Lehet hogy már csak remélted!
Isten bebocsájtást ad majd néked!
Ha pogány voltál is majd megtérsz,
De a keresztelődre már oda nem érsz!
ÉS elmondhatod reménykedve,
Hogy tiszta szívvel végezted be!
Ezt zálogként még megteszed,
legyen végre annyi eszed!
De hátha nekik nem esett le!
Itt a Halál eltökélve!
Egy generációt megszabadíthasz!
De sorsod látván, nem szabadítasz!
Mindenki majd bőgni fog!
Mert ez az élet meg a végzet!
Legyen ott pár száz tudós!
Kik halálomkor, gond terhelten,
Gondolkodnak majd helyettem!
Hiszen ez csak én rólam szól!
Nem másról és nem anyádról!
Éld életed ahogy mások!
Ne gondolkodj majd meglátod!
Jobb ez így, de te is látod!
Hisz már téged ölel, csábítgat!
Hunyd le szemed és álmodj hosszat!
Ám van még egy lehetőséged,
Ha nagyon szerencsés a kezed!
S, megtalálad amire vágysz!
Az örök élet titkát, mely nem létezik, rég el fogyott, és azután kopogott a gyomrod!

   Feneketlen kosár

Ne légy nagyon türelmetlen,
Sorra kerülsz még ma éppen,
A sorban sokan lökdösődnek,
Hogy a fekete szobába jöhessenek!
Mikor belépsz semmit sem látsz,
Csak gyenge fényt, meg egy kosarat,
Ami eldöntheti utadat,
Mely később mindenre kihat,
A kosár gyönyörűen van fonva,
S benne, sok gyümölcs néz rád mosolyogva!
Van közöttök sokféle, és sokízű,
De csak egyet kóstolhatsz te fatökű!
A sötétben keveset látsz!
S ez időre megy úgy, hogy ne pofázz!
Reszketve, és kérdésekbe ölelkezve!
Kinyújtod a karodat, mely ez idő alatt elzsibbadt!
Valami szúró fájdalmat érzel,
Mi elkísér ha ébredszfel!
Üvöltözik, hogy ereszd el,
De agyad elborul, és semmire nem emléxel!
Csak édes hangot hallassz,
Mely csábít téged, de te maradsz!

Jöj hozzám halandó,
Megígérem nem bánod meg!
Belém harapsz, s megízleled,
Milyen lehet egy megkínzott élet!

NE hallgass rá, engem válassz,
Hisz a sorsodon nem változtathatsz!
Kostóld meg milyen lehet,
Az unalmas emberek között az élet!

NE tudd meg, hogy mit hagysz ki,
Ha elmész mellettem és nem engem húzol ki!
Mert ha mást választasz, szenvedni fogsz,
Mert nedvem egy gyilkost gondoz!

Csak engem kóstólhatsz,
És depresszióban rohadhatsz!
Mert ennél rosszabbra nem számíthatsz,
Mint, hogy gondtalanul a halálba rohansz!

Ha megharapsz egy pillanatra,
A fejeddel érkezhetsz az aszfaltba!
Mert így nem kell soká szenvedned,
És az örök mezőkre tévedhetsz!

Elborulsz, mert ez már sok neked,
S egy fényes pontra emeled a tekinteted!

Nehabozz, ha élne akarsz,
Gyere ide, s engem válassz,
Mert én vagyok a te jövőd!
Melyet még sűrű homály fed!

Lángol a kezed, mert tétova a leleked,
És ezért kiborul a kosár,
De még nem húztad ki ami neked jár!
Megpillantod a fényes tárgyat,
De a földre esett és megrohadt!
Ez a sorsod, balfasz maradsz!
Az élet ilyen, akármilyen pofát vághatsz!
Kezedbe nyomnak egy rohadt körtét!
Mely nem hozhat sok szerencsét!
De az élet tovább gurul,
Mert nincs megállás, és ez a törvény már nem újjul,
Hát kilépsz az ajtón a szennybe,
És örökké el vagy feledve!

Dologok

Mellette voltam,
És mindíg a kezét fogtam!
Ha problémákkal kűzdöttem,
Ö mindíg jött, hogy segítsen!
Minden tökéletes volt,
És azt gondoltam nincsen gond!
A szép idők elmúltak,
És a villámok csapkodtak!
Egy láthatatlan ellenség,
Megmérgezte gyenge testét!
Felvette a harcot,
De a láthatalan erősebb volt!
A csatákat mind elbukta,
De a háborút fel nem adta!
A remény már szerte foszlott,
Ő pihenni akart, de tovább harcolt!
Érezte már nagyon gyenge,
És engem hívott a drága lelke!
Elbukta a háborút,
És a feje álomra borult!
Mikor megkaptam a gyászos hírt,
Rohantam és a lekem csak sírt!
Így hagyott itt szó nélkül?
Egyetlen búcsú csók nélkül?
Nélküle az életem,
Gyenge és értelmetlen!
Remélem, hogy békére lel,
Hisz oly fiatal volt és élettel telt!
Nem tudom, hogy mit tegyek,
Benne láttam az értelmet!
Azt hiszem, hogy lefekszek,
És kisírom a lelkemet!

   Sötét Vándor

Ez vagyok én, ki csak magányra vágyik,
Nem törődik vele senki,
Mert máshogy néz ki, s öltözködik!

Mindenki csak megtapossa,
Elnéz mellette, mint ha sosem volna,
De nem bántott ő senkit, soha!

Telnek, s múlnak a napok,
De a vérfürdőt mit rendezek meg nem ússzátok!
Majd térden csúszva imádkoztok!

Azt hiszitek védve vagytok,
Bárki lelkébe beletaposhattok?
S mikor szembe néztek velem könnyes orcátok!

Tőlem mind megdögölhettek,
Csak az utamba ne kerüljetek,
Mert keményen lecsap a végzet!

Én vagyok a te halálod,
Majd meglátod hogy mit tudok,
Ha a kezemen majd a véred csurog!

Vártam én már sok mindenre,
Halálra és szerelemre,
De nem jött el értem, bárhogy kértem!

Voltam én már szelid bárány,
Ki a csordában szelíden áll,
De jött a farkas és elvitt, mert engem keresett mindenütt!

A farkas sokat vicsorgott,
De végén nyugalomban horkolt,
S láttam ő is hajdan egy bárány volt!

Láttam ez a helyes, és a tisztes!
Én is olyan lettem mint ő, s éhes!
Mert mint kitaszított nehéz volt, s lopni meg kedvünk nem volt!

Minden percem kiélvezem,
Ne hogy elpocsékoljam drága életem,
Mert a sorba beállni nem fogok, csak üvöltök egy kurva nagyot!

Néznek a birkák a csordában!
Mert nem tudják mi a jó élet, s ez megmagyarázza a rémült képet,
Mit vágni fognak ha eljön a végzet!

De a sötét vándor nem él mindíg!
Mert kinek megvolt esze,
Cselekedett, míg volt ideje!

Mert ez vagyok én, ki csak magányra vágyik,
Nem törődik vele senki,
Mert máshogy néz ki, s öltözködik!

Ezek már nem annyira jó veresek... sztem.... de remélem tecceni fognak....

Süsünek...:)

Minden egyes pillanat
ami nélküled múlik el
csak fájdalmat okozhat
mert, ha szívem nem érzi...
hogy itt vagy.....
akkor nem kap vért és meghalhat

Nélküled az életemen..
elveszett..és reménytelen
kérlek, könyörgök, hogy
maradj velem.....
mert ha elveszítelek.......
akkor lebénulok és megdermedek

S majd idő...amely mindíg itt van
elemészt..és engem rombol,
széjjel szaggat
minden bajomra te vagy a gyógyszer
és ha te nem lennél...
már én sem lélegeznék.

kérlek...

Szeress........

Ne hidd el amit mondanak

Felemelkedtem a mocsokból,
A sárból, a sötétség ölelő markából,
Mert egy hangot hallottam,
Akkor, mikor már a földet kapartam,
Magamnak, mert csak egy nyughelyet akartam,
Egy helyet, ahol biztonságra lelek,
Ahol elbújhatok, úgy,
Mint a vándor és sötét lelkek,
Kik nem akarják, h rájuk találjanak, hogy ápolják őket,
Mert már nem hisznek a változásban, szeretetben,
Mert nem találják a helyüket,
A világban, a mocsokban,
Ebben az égető pokolban,
Ahol csak szenvedés vár mindenkit,
Mindenkit, akik már nem hisznek,
Akik már nem remélnek semmit sem.

Én is elpróbáltam elbújni,
Eltűnni a homályba,
Belemerülni a magányba.

De a hang egyre csak hívott,
Csalogatott, hogy keljek fel,
Keljek fel a mocsokból,
Emeljem ki arcomat a sárból,
Nézzek fel az égre,
Gondoljak jó dolgokra,
Reményre, szeretetre,
A barátságra, az igazságra,
De tudtam, hogy ez nem lehet igaz,
Nem lehet valós,
Mert ezek a szavak,
Szépek, nyersek,
Lerántanák a leplet,
És ismét felszakadnának a régi sebek,
Melyeket ezek a szavak okoztak.

Régen, még hittem,
Hogy ezek a szavak, valósak, igazak,
Léteznek és jelen vannak.

De azóta sok minden változott,
És csak csalódás, reménytelen kutatás,
Fájdalom és önmarcangolás
Jellemezte napjaim.

De már sokat vártam,
A mocsokban,
Arcomon a csuklyát felhajtottam,
És felnéztem,
Egy angyalt láttam,
Hosszú, fehér palástban,
Éreztem a tisztaságát,
A szeretetét, melyet nekem szánt,
Követtem, de éreztem,
Hogy ő hív engem, és azt mondja, hogy
Kövessem, Hogy higgyem el amit mondd,
De túl sok mindent elhittem,
Túl sok mindent reméltem,
És a végén az, kit angyalnak hittem,
Megváltozott, csak játszott velem,
Ekkor összeestem, megdermedtem,
Az angyal eltűnt és én reszkettem,
A táj mely eddig virágzott,
És erdővel borította mezőt mutatott,
Hol a nap sütött, és a lágy szellő simogatott,
Megváltozott, minden megváltozott,
Az erdő eltűnt,
S helyette kopár s rideg tájnak képe látszott,
Maga volt a pokol, a szégyen,
Minden amit éreztem csak puszta fájdalom volt,
Semmi szeret, semmi bizalom,
Ez ismét szertefoszlott,
Eltűnt…örökre…és engem a mélybe gyűrt.

Szégyelltem magam,
És fejemet ismét lehajtottam,
És tekintetemet a sárba fojtottam.

Sok idő telt el az óta,
És csak szenvedtem, mint egy kivert kutya,
De belátom, hogy jó lecke volt,
Megmutatta a valóságot,
Azt, hogy még az angyal is csak kínt hozott,
De ismét meghallottam egy hangot,
Mely engem szólított,
Már nem tudom, hogy mit higgyek,
Hogy a reménynek áldozzam életemet,
És tovább feküdjek a sárban,
Vagy felkeljek és az új angyalnak higgyek,
Kit nem ismerek,
De elválik majd megint minden,
Hogy az angyal kínt hoz éppen?
Vagy megtölti szívem,
Reménnyel és szeretettel,
Mely már sosem múlik el,
Velem marad és megmutatja az egyetlen és igaz utat…